„Én nem tudok csendben maradni.”

Talán ezt a mondatot hallom a legtöbbször, amikor a Mecseki Csendsétákról vagy az erdőfürdőkről mesélek.

Mindig elgondolkodom rajta.

A csendet sokan úgy képzelik, hogy közben kiürül a fejünk. A csend egyenlő a semmivel, unalmas és fura is.

Nekem egészen más a tapasztalatom.

Az erdőben mindig vannak gondolataim. Néha több is, mint otthon. Valahogy mégis másképp vannak jelen.

Az elmúlt években sok időt töltöttem egyedül a Mecsekben. Egyszer egy kivágott fa törzsén ültem. Sokáig csak néztem magam elé. Nem történt semmi különös.

Aztán egyszer csak megéreztem valamit.

Nehéz szavakba önteni. Valami ismerős volt.

Mintha mindig is ismertem volna ezt az érzést.

Volt benne valami ősi erő.

Azóta is eszembe jut ez a pillanat.

Talán ezért keresem újra és újra az erdő csendjét.

Nyugalmat ad. Segít lelassulni. Olyan gondolatok is megérkeznek, amelyekre a hétköznapok rohanásában nem jut figyelem.

A saját tapasztalatom az, hogy könnyebb meghallani magamat, amikor csend vesz körül.

Talán ezért érzem úgy, hogy ma különösen nagy szükségünk van rá.

A napjaink tele vannak zajjal. Beszélgetésekkel, értesítésekkel, feladatokkal. Ritkán marad egy kis tér arra, hogy egyszerűen csak jelen legyünk.

Ezért született meg a Mecseki Csendséta programom is.

Szeretném megmutatni másoknak is azt, amit én megtapasztaltam az erdőben. Mindenki a saját élményével találkozik, és éppen ettől lesz igazán személyes.

Ha valaki a séta végén csak annyit visz haza, hogy egy kicsit könnyebb lett a lelke, már örülök.

Lehet, hogy ennyi is pont elég.